2012
Az ember, ha gányolni készül
Az ember bizony időnként
harcra ajzott vitézként
arra készül, hogy olyat tesz,
ami nehány cseppnyit kitesz
egy pohárban, mely szabad tere
az üresnek egynegyede.
Ha szépet tesz s nehezet
hol akadály a rettenet
s önmaga az ellenfele
— pompás lesz cselekedete!
De ha az, mit tenni kell,
mert valami belül ütlegel,
kicsit mocskos, kicsit csúnya,
rosszabb énjét színre hívja,
kit inkább tudna bezárva
lelke-mélyi kamrába,
kinek bevett fogása,
hogy lopva, észrevétlenül
a kormánykerék mögé ül…
Az ember egy picit, egy parányit
mégiscsak tudja hibáit —
ne vitassuk el tőle:
elégszer volt már dőre.
Tudja, hogy mit gyûlölne,
ha telne efféle tőle,
magamagán, személyén,
világbéli szerepén,
és nem csak méla undora
rezdülne e dolgokra.
És most éppen ezeket
a nem-szeretem erőket
kéne a színe elé citálni
hajuknál előráncigálni,
lenne eszköz, fegyver-él,
az, aminek veszte cél —
eh! az egész tervezet,
mint arcába csattant köpet.
Ám ha szemét lehunyja,
akár úgy gondolhatja,
hogy a lötty, mely arcán csorog
eső, lágy, mely szelíden bugyog…
Ha volnál anya s kölked rína,
nincsen apja s nincsen munka,
mondd: nem állnál ki a sarokra?
